8. fejezet
Néma
csöndben ültünk az autóban, miközben vizslattam elrablóimat. Először arra
gondoltam ez tuti valami félreértés, hiszen mit akarnának egy csóró
könyvelőtől, aztán beugrott mi van, ha elvisznek egy szervkereskedőnek. Izzadságcseppek
jelentek meg a homlokomon, miközben próbáltam flegma arckifejezéssel bámulni ki
az ablakon. Végül nem bírtam tovább.
-
Hé, lenne egy aprócska gondom. Illetve inkább nagyon sürgős. – szólítottam meg
a mellettem ülő négert.
Összehúzott
szemöldökkel nézett rám majd szembe fordult velem.
-
Milyen gond? – a hangjától kirázott a hideg. Tipikus most megöllek hangszín,
egész biztos gyakorolta a tükör előtt.
-
Az a helyzet, hogy én komolyan mondom, hogy mindjárt behugyozok, és gondolom,
nem szeretnétek, hogy bepiszkítsam ezt a fasza kis járgányt. Tehát
megállhatnánk valahol, akár egy bokornál, de mindenképp ürítenem kell. – néztem
rá komoly és szenvedő arckifejezéssel. Először az „ugye most szívatsz”
nézésével jött, aztán láthatott valamit az arcomon, mert közölte a sofőrrel, hogy
egy utcával odébb kanyarodjon le a park irányába. Hálás szemekkel néztem rá,
majd amikor megállt ugrottam is volna ki a kocsiból, de megragadta a karomat.
-
Ugye nem gondolod, hogy egyedül hagylak egy percre is? – vigyorgott rám.
-
Most komolyan tartani is akarja netán? – vetettem oda, erre csak felnevetett
majd kimászott utánam a kocsiból. Elég hülyén vette ki magát a dolog, hogy két
pasi elsomfordál egy bokor mögé. Pár ember fura szemekkel nézett rám, én pedig
égő fejjel néztem a cipőmet inkább.
Azt
vártam, amikor a bokorhoz érünk, legalább elfordul vagy valami, de szemtelenül
figyelt továbbra is. Végül győzött a kényszer, úgyhogy kigomboltam a
nadrágomat, lehúztam a cipzárt és végre kipisilhettem magam. Utána úgy éreztem
magam, mintha a mennyekben lennék. Végül visszasétáltunk az autóhoz, és
folytattuk az utunkat isten tudja hova. Olyan helyeken kocsikáztunk, amiket nem
is ismertem. Aztán befordultunk egy nem túl bizalomgerjesztő utcába, ami tűnt
kihaltnak, mint lakottnak, úgy festett mintha végigsöpört volna itt a zombi apokalipszis.
Egy lepukkant garázs előtt álltunk meg majd a sofőr jelzett valakinek, hogy
megérkeztünk majd kinyílt a garázs ajtaja mi pedig betolattunk. Az idegességem
visszatért, ahogy kiszálltam az autóból sietősen körülnéztem menekülési
lehetőséget keresve, de amilyen lepukkantnak tűnt kívülről a hely, belülről
egyáltalán nem volt az. Jó kis álca. A garázs legvégén volt egy ajtó, arrafelé
taszigáltak, majd amikor beléptem érdekes látvány fogadott. A helyiség egészen
barátságos volt. A falakon festmények lógtak, tájképek leginkább, középen egy
baromi hosszú asztalt helyeztek el, két oldalán rengeteg székkel. Az asztaltól
balra egy kandalló parázslott, előtte pedig egy kör alakú szőnyeg hevert. Gyanúsan
barátságos a hely, éreztem, hogy itt valahol kell lennie egy csapdának. Hirtelen
egy búgó, nyikorgó hangot hallottam, amitől hátrébb is ugrottam, egészen a
néger barátunkig, aki átkarolt a kezével. Próbáltam ficánkolni, de nem értem el
vele semmit. A kandalló egy titkos ajtót is magában rejtett. A sötétből két
férfi lépett elő. A szívverésem kihagyott pár ütemet, amikor felismertem kik
ők. Kedélyesen cseverészve léptek ki azon az istenverte ajtón, majd amikor az
első észrevett a szája gúnyos mosolyra húzódott.
-
Nahát, már meg is érkezett a mi kis vendégünk. – mondta tetetett kedvességgel. Amikor
a másik férfi ezek után rám nézett tudtam, hogy végem van. Az arcáról lefagyott
a jókedv, döbbent tekintettel nézett rám. Mintha szellemet látna.
-
Takano, mit jelentsen ez?! Ő mit keres itt? – szólalt meg végül Ueda-san.
Takano
közelebb lépett hozzám és mélyen a szemembe nézett, én pedig elfordítottam a
fejemet.
-
Nézz rám Tsukasa! – majd az államat megfogva kényszerített, hogy belenézzek a
szemeibe.
-
Még mindig nem tudom, mit eszel rajta Ryosei. Bo, kérlek, engedd el a mi kis
madárkánkat. – a tekintete rólam átvándorolt a még mindig ölelő férfire, akinek
most már neve is lett.
Végre
elengedett így a komfortérzetem kissé jobb lett.
-
Miért vagyok itt? – szegeztem a kérdést Takano felé.
-
Takano! – csattant fel Ueda-san. – Ne merészelj semmibe venni!
Takano
tekintete hol egyikünkre, hol másikunkra tévedt majd felsóhajtott.
-
Annyira türelmetlenek vagytok. Ne rontsátok el a hangulatot. Nem kell aggódnod
Tsukasa nem fog bántódásod esni. És Ryosei, mindent meg fogok magyarázni
négyszemközt. De előbb a fiúcskával kell beszélnem. Addig várj meg itt. Te
pedig gyere velem. – azzal elindult a kandalló mögötti szobába, én pedig nem
tehettem mást, követtem. Ueda-san tekintete égetett, amint elhaladtam mellette,
valami olyasmit motyogott, hogy ennek nem lenne szabad így történnie, én pedig
megráztam a fejemet és folytattam tovább menetelésemet. Amint beléptem az ajtó
visszazáródott.
Félig, gyertyákkal megvilágított szobába
érkeztünk. Takano odalépett a pulthoz töltött magának valami italt, a kérdésre,
hogy én is kérek-e valamit inni, csak bólintottam. A torkom teljesen kiszáradt.
A bor selymes volt és finom, itatta magát.
-
Foglalj helyet! – mutatott a székre Takano. Leültem ő pedig mellém telepedett.
-
Tehát, gondolom megijedtél, amikor a fiúk magukkal hoztak téged ide.
-
Persze, hogy beszartam, miért nem tudtál felhívni és kérni egy találkozót. –
dühöngtem.
-
Szeretek néha a meglepetés erejével lecsapni. Azt hiszem sikerült. –
mosolyogott, majd folytatta. – Mivel a dolgok kezdenek kicsúszni az irányításom
alól, muszáj volt idehozni téged és Ryosei-t is. Sajnos túlságosan is érdeklődik
irántad, aminek nem lenne szabad. Ő soha sem lehet boldog. Neki nem lehet más
férfi az életében. – csapott ököllel az asztalra.
-
Szerintem félreérted. Nem érdeklődik irántam. Utálja a melegeket, ő nem is az.
Az utóbbi időben én voltam olyan hülye, hogy adtam alá a lovat, de csak dacból
és haragból. – fordultam Takano irányába. – Viszont miért mondtad azt a
múltkor, hogy te érdekled Ueda-sant?
Takano
érdesen felnevetett.
-
Annyira ostoba vagy. – majd gyűlölettel telve nézett újra rám. – Ryosei igenis
buzi, és én voltam élete szerelme. Ha te nem jössz a képbe, még mindig utánam
epekedne, szenvedne. Tudod, kihasználtam őt, most pedig egy jó üzlet reményében
veszem feleségül azt a lányt. Ezzel teljesen összetörtem őt. Illetve még más is
történt, de az tényleg nem rád tartozik. Sokkal több minden köt össze minket,
mint amire valaha is gondolnál.
Az
elhangzottaktól nem kaptam szikrát. Köpni nyelni nem tudtam. Ez túl sok
információ volt hirtelen. Azért nagy nehezen összevakartam magam, hogy
folytatni tudjam a beszélgetést.
-
Miért bántod őt? Miért nem engeded el? Mi a faszért akarod magadhoz láncolni,
ha nem is szereted? És tévedsz. Engem utál. – tettem pontot a mondat végére.
-
Nem engedhetem el és nem is fogom. Nem magyarázom ezt meg neked. Viszont tudom,
hogy fontos vagy neki. Ismerem őt. Ezért meg fogsz tenni nekem egy szívességet.
– felállt, hogy töltsön magának még egy pohárral.
-
Még én tegyek szívességet? Felejtsd el! – de felemelte a kezét, belém fojtva a
szót.
-
Meg fogod tenni, különben a barátaid isszák meg a levét az ellenkezésednek.
Mito és Genjo igaz? Kár lenne értük. – villantott rám egy győzedelmes mosolyt,
tudta, hogy ezzel megfogott. Amint kimondta a barátaim nevét, tudtam, hogy
megteszem, bármit is kér.
-
Gyűlöllek, és átkozom a napot, amikor hagytam, hogy megbasszál! – szűrtem a
fogam között.
-
Szerintem pedig élvezted. Most pedig jól figyelj rám. – hajolt egészen közel
hozzám.
***
Bő
egy óra csevegés után kinyílt az ajtó én pedig újra abba a szobába kerültem
ahol Ueda-san is várakozott. Az ajtónyitás hangjára felpattant a székről és jó
alaposan végignézett rajtam, mintha keresne valamit, majd a tekintete kissé
megnyugodott, amikor nem talált rajtam semmi szokatlant. Idegesen a hajába
túrt, majd ökölbe szorította a kezét.
-
Bo, kérlek vidd haza Tsukasát. – mire Bo, egyből ott termett mellettem, ám
Ueda-san hangja közbeszólt.
-
Nem fogod őt elvinni! Együtt távozunk. – nézett szúrós szemekkel Bo irányába.
-
Tudtommal én osztom a parancsokat, nem te. Tudom, hogy szeretnél te is ilyen
pozíciót betölteni, de a te képességeiddel mindig is középszerű fogsz maradni. A
fiú nélküled fog elmenni, ahogy jött. Nekünk még beszédünk van egymással, ne
feledd. – Takano idegesítően nyugodt és gonosz hangjától felállt a szőr a
hátamon. Ueda-san végül feladta a dolgot és Takano után ment, én pedig visszamentem
a kocsihoz Bo-al és a másik fazonnal majd egész hazáig szótlanul telt az út.
Emésztettem magamban az egész beszélgetést. Amikor végre kiszállhattam az
autóból és becsuktam magam mögött az ajtót, na akkor törtem össze. Összecsuklottam
az előszoba közepén és rám tört a hányinger, a sírás fojtogatott, nem kaptam
levegőt.
Erőteljes
dörömbölés térített magamhoz. Egy pillanatra nem tudtam hol is vagyok, majd
kapcsolt az agyam, megtöröltem az arcomat, felálltam, belenéztem a tükörbe,
elég szarul néztem ki, de mivel úgy sem tudtam magammal csodát művelni
odamentem az ajtóhoz és kinyitottam. Mit vetődött a karjaimba, majd mögötte
Genjo aggodalmas arcával találtam szembe magam.
-
Baszd meg! Halálra aggódtuk magunkat miattad. Mi a fene volt veled? Hova
tűntél? Miért nem vetted fel azt az átkozott telefont? – támadott le Genjo.
A
telefonom a zsebemet nyomta, elővettem és vagy 20 nem fogadott hívás volt
Genjotól és Mitótól. Észrevettem, hogy le van némítva, aztán rájöttem, hogy
ahogy elrakhattam benyomódhatott a gomb és ezért nem hallottam, a csörgéseket.
-
Ne haragudjatok, véletlenül lenémítottam. – tártam szét a kezem sajnálkozóan.
-
Szarul nézel ki. – vizslatott Mito. – Merre jártál? Pasi? – kérdezte.
-
Igazából csak leugrottam meginni egy kávét, meg betértem egy jóshoz is. És még
elidőztem kicsit a városban. Semmi különös. Ki kellett szellőztetnem a fejemet.
– reméltem a válaszom kielégíti a kíváncsiságukat.
-
Most komolyan, te jósoltattál? Ne szívass! – röhögött fel Genjo. Annyira
örültem, hogy itt vannak a barátaim. Aztán eszembe jutott Takano fenyegetése és
összeszorult a gyomrom.
-
Legközelebb ne csinálj ilyen eltűnéses számot, jó? – ölelt meg újra Mito.
-
Ígérem, nem fogok. – adtam egy puszit a homlokára, majd csináltunk pattogatott
kukoricát és megnéztünk pár filmet. Kiparodizáltunk néhány jelenetet és úgy
éreztem végre újra önmagam lehetek.
Kicsit
sajnáltam is, amikor 10 óra fele elmentek, de végül is másnap munka. A munka
szóra ismét rám jött a hányinger. Ezek után képtelen leszek együtt dolgozni
Ueda-sannal. Főleg ha az a barom Takano is meglátogatja. Mivel hosszú napom
volt, eléggé elfáradtam, éhes egyáltalán nem volt ezért inkább, sietősen
lezuhanyoztam, élveztem a forró vizet, megmostam a fogamat, majd felvettem az
alvós nadrágomat és egy pólót és készülődtem volna lefeküdni, amikor ismét
kopogtattak. Kelletlenül másztam ki az ágyamból.
-
Már megint mit hagytatok itt? – tettem fel a kérdést, csakhogy az ajtóban nem
Genjo állt hanem Ueda-san.
-
Mit keres itt? Nem volt elég szar ez a nap, nem lehetne már vége? Hagyjon
békén. – csaptam volna be az ajtót, ám a lábával kitámasztotta és arrébb
lökött, majd, mint ha mi sem lenne természetesebb besétált a lakásomba. Egy
lemondó sóhaj kíséretében csuktam be az ajtót.
Fel
alá járkált a lakásban, én pedig nekitámaszkodtam az ajtófélfának.
-
Minek jött ide? – tettem fel neki a kérdést.
-
Miről beszéltél Takanoval? Muszáj tudnom. – továbbra sem hagyta abba a
járkálást, miközben beszélt. – Hotate, értsd meg, tudnom kell! – végre megállt
és olyan szemekkel nézett rám, hogy azt hittem ott menten elsírja magát.
-
Én nem tehetem, nem mondhatom el. – néztem félre. Erre odalépett hozzám, és
ugyanúgy, ahogyan Takano az állam alá rakta a kezét és felemelte a fejemet és
belenéztem azokba a csodálatosan hűvös szemekbe. Az érintésétől bizseregni
kezdtem. Nem akartam ilyen közel tudni magamhoz.
-
Kérlek! – szinte lehelte a szót, engem pedig megdöbbentett az, hogy ilyen finomkodva
kér meg, és nem üvöltözik velem. Ezt az oldalát nem ismertem. Inkább szerettem
volna az idegbeteg Ueda-sant itt tudni, mert azzal legalább tudtam volna mit
kezdeni, ellenben amelyik most itt állt előttem, azzal nem.
-
Hotate, nem tudod mibe keveredtél. Nem tudok segíteni, ha nem működsz együtt
velem. – továbbra sem tágított és az illata annyira jó volt. Nem tehettem róla,
de talán betudható a fáradtságnak is, de önkéntelenül is becsuktam a szemeimet,
ő pedig végigsimított az arcomon, majd az ajkamon, erre egy apró nyögés szaladt
ki a számon. Egyből kinyitottam a szememet és elpirulva néztem rá Ueda-sanra. Pár
percig csak néztünk egymásra, majd pár lépésnyit távolabb lépett.
-
Mit művelsz velem? – kérdezte, én pedig nem tudtam megszólalni. Aztán persze
megköszörültem a torkomat és igyekeztem határozott hangszínt megütni.
-
Nincs miért aggódni. Köszönöm, de ne foglalkozzon velem. Ami pedig Takanot
illeti, most már az én barátom is, tehát ha beszélek vele az az én dolgom,
magának ahhoz semmi köze. – közöltem vele színtelen hangon. Végre láttam rajta,
hogy a nyugodtságnak annyi.
-
Takano nem neked való. Nem a te súlycsoportod. Csak kihasznál téged. – kezdett el
érvelni.
- Ahogyan magát is? – ahogy kimondtam, tudtam
mekkora hibát követtem el, az arca elsötétül és villámló szemekkel csapta be
maga után az ajtót. Gyorsan utána futottam és kiáltottam a nevét, de ha
meghallotta se állt meg, nem fordult vissza. Egy tapintatlan barom vagyok! Ezek
után visszamentem lefeküdni, de egy jó ideig nem jött álom a szememre. A világ
végére is szívesebben mentem volna, mintsem holnap dolgozni kelljen. Rengeteg
forgolódás után vége sikerült elaludnom, remélve, hogy ez az egész csak egy
rémálom, amiből sikerül felébrednem.
