Figyelem ahogy Nicholas felém sétál és a mellkasom elkezd süllyedni. Úgy néz ki, mint aki nem aludt, és amikor a tekintete találkozik az enyémmel nem mosolyog. Nem hibáztatom.
- Szóval, mihez kezdünk? - kérdezi erős argentín akcentussal, ami által a kérdése még inkább szívszorító.
Megáll néhány méterrel előttem, mint aki nem képes közelebb jönni hozzám, mint aki be akarja bizonyítani nekem, hogy többé már nem tartozom hozzá.
A látásomat elhomályosítják a könnyek, ezért elintézem a választ egy vállrándítással. Annyi mindent szeretnék mondani neki, de nem teszem. Kezével beletúr a fekete hajába, barnás-zöld szemével figyel engem, kiveszi a zsebéből a kulcsot, majd elfordul.
- Maradjunk annyiban... - pillant vissza rám. - Maradjunk annyiban, hogy elmegyünk autózni.
Követem őt a kocsijához. Annak ellenére, hogy utál engem, kinyitja nekem az ajtót. Becsúszok az anyósülésbe, és ő becsukja az ajtót. Körülnézek belül, és furcsa a tudat, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy valaha is itt ültem. Viccesek ezek a dolgok, amik kizsigerelnek mint ez a pillanat is. Van egy Playboy nyuszis matrica a visszapillantó tükrön, én pedig megragadom. Ha becsukom a szemem, bevillan minden egyes alkalom, amikor itt szeretkeztünk, mert nem volt hová mennünk, amikor tizennyolc évesek voltunk. Arra gondoltam, hogy úgy terveztem férjez megyek hozzá, és most másvalaki felesége leszek. Ez most már nem az én életem, de ami leginkább megőrjít engem, hogy egy nap Nicholas is élni fogja valaki mással az életét.
Kocsikázunk néhány percig, mielőtt Nick behajt egy üres parkolóba. Megragadja a kezemet, maga felé fordítja és megbámulja a gyűrűt. Undor szalad át az arcán, amikor leejti a kezemet, vissza az ölembe.
- Szereted őt?
Nyelek egyet, mert a válaszom nem. De hogy a fenébe mondja el az ember annak, akit egész lényével szeret, hogy elhagyja egy olyanért akit nem szeret?
- Igen - fuldoklom a saját hazugságomban. Kihúzom a gyűrűt a zsebemből, gyönyörű gyémánt kövekkel az oldalán, amit Nicktől kaptam egy évvel ezelőtt. A kezem remeg, ahogy kinyújtom, egy szolidaritási gesztus visszaadva minden egyes ígéretet, amit valaha is tettem neki.
Nick szeme lecsukódik és hátradönti a fejét. Nézem az ádámcsutkája mozgását, álla megveszül aztán lehajtja a fejét, és zavarodott zöld szemeit belémfúrja. Dühös, elárult, megsebzett.
- Ez csak egy gyűrűt. - mondja. - Tartsd meg. Csak egy gyűrű. - Megrázza a fejét, ahogy hátramenetbe kapcsolja az autót.
Csendben megyünk vissza a házáig. Amikor megáll a garázsban, én menekülök onnan. Szégyellem magam, gyötrődöm. Nem akarom elhagyni őt, de nincs más választásom. Elindulok a saját autómhoz, ő pedig a bejárati ajtó felé.
- Ha fájdalmat fog okozni neked... - motyogja a tornácról visszapillantva.
- Nicholas, Én-én.. ez annyira bonyolult.
Nem tart szünetet, nem lassítja lépteit. Egy másodperc múlva a szúnyoghálós ajtó becsapódik. Soha nem hallottam egyetlen egy ajtót sem ilyen erővel végleg bezáródni.
Egy héttel később, ott állok az anyakönyvezető előtt, és férjhez megyek egy másik férfihoz.
Nem viselek menyasszonyi ruhát, csak egy farmert és egy nyári inget. Mikor elmondom a fogadalmamat a férfinak, alig érzek valamit, olyan érzés ez, mint egy golyó a fejbe, de úgy teszek, hogy amit csinálok az helyes, és akár a gyerekeknek nekem sincs választásom.
Fordító: Alice_on_tiptoe
Fordító: Alice_on_tiptoe
