Színjáték, de vajon meddig...

1. fejezet


Henry

Annyira furcsán érzem magam, szédülök, forog velem az egész szoba. Próbálom kinyitni a szememet, de csak alig pár másodpercre tudom nyitva tartani, hangokat hallok, valaki gúnyosan felnevet, majd egyre többen csatlakoznak hozzá. Egy idő múlva végre megáll velem a körhinta és a fény se tűnik annyira erősnek. A helyszín beazonosítva ismerősnek tűnik, míg végül leesik hol is vagyok éppen, Sam iskolatársam házában, bár az, hogy hogyan kerültem oda még mindig nem volt teljesen világos. Megpróbáltam felállni, de az igyekezetben eltaknyoltam a földön. A nadrágom le volt húzva a térdemig és nem csak a nadrágom, jöttem rá, hanem az alsógatyám is. Erre ijedten emeltem fel a fejemet és megláttam a többiek gyűlölettel teli arckifejezését. Sebesen visszarántottam magamra a ruhát és most már ténylegesen álló helyzetbe hoztam magam.
- Mit bámultok? – szegeztem nekik a kérdést. Senki sem szólalt meg, néhányan összenéztek és sutyorogtak. Az egyik lány meredten nézett pontosan a lábam elé, ezért én is követtem a pillantását, majd amikor rádöbbentem mit néz olyan nagyon az arcom lángba borult. Csak ki akartam jutni innen, úgy éreztem, ha egy perccel is tovább maradok, akkor elsüllyedek szégyenemben. Senki sem tartóztatott fel, inkább félre is álltak, hagytak elmenni. Amikor elértem az ajtót valaki flegmán odaszólt.
- Hé, ezt itt hagytad! – dobta nekem azt a ’bizonyost’, majd gúnyosan felröhögött én pedig lehajoltam, felvettem és kimentem végre ebből az átkozott házból.


Gyűlöltem ezt. Megint kénytelen voltam iskolát váltani. Ez már a harmadik suli, amit fogyasztok, most viszont bízom benne, hogy ez végre állandó lesz, és nem kell megint másikat keresnem. Mindig ugyanaz a nóta, amikor közel kerülök a tűzhöz, vagy jelen esetben le is buktam, akkor elmenekülök. Nem tehetek mást. Ezzel szoktam vigasztalni magamat. Persze csak mondom, de már én sem hiszem el. Tegnap beiratkoztam az új középiskolába, ma pedig kezdetét veszi az első napom. Izgulok. Mindig szörnyen izgulok. Félek, hogy valami galiba lesz, lebukok ismét és húzhatok el innen is. Még egyszer utoljára belenézek a tükörbe, egy jóvágású, kissé lányos alkatú srác néz vissza. Menni fog! Bíztatom magamat, majd felveszem, a hátizsákot bezárom az ajtót, kiviszem a pincéből a bringámat és elindulok vele a suliba.

Ahogy odaérek az iskolához, egy pillanatig keresgélem hova lehet letenni a bringát, végül meglátom az udvar végénél a tárolót, így szép nyugodtan odatolom és lezárom. Körbenézek, szerencsére senki sincs velem elfoglalva, úgyhogy elindulok megkeresni az osztályfőnököt.
Az előző sulikhoz képest, ez sokkal szegényesebb belülről, kívülről. A falakról jön le a vakolat, az udvaron a beton sok helyen hepe-hupa, a virágok is el vannak száradva, úgy látszik, itt nem locsolják őket a takarítók. A folyosóra lépve kissé izgatottan pillantok jobbra-balra, hogy merre is kéne menni. Nem akarom felhívni magamra a figyelmet, ezért jobbnak látom nem kérdezősködni és magam útnak indulni a barátságtalan folyosón. Klórszag terjeng a levegőben, a diákok zenét hallgatnak, persze nem fülhallgatóval, mert úgy gondolják mindenki vevő a zenei stílusukra. Úgy érzem magam, mint egy elveszett turista, már csak egy térkép hiányzik a kezemből, és egy fényképező a nyakamból. Hirtelen valaki nekem lökődik, én pedig sikeresen lecsókolom a falat.
- Hé haver, bocsi nem akartam. – hallom meg egy fiú hangját a hátam mögött. Megfordulok, közben ellenőrzöm, hogy nem törött-e el az orrom és nem folyik belőle vér. Szerencsére nem, csak pokolian fáj.
- Tényleg nem volt szándékos, csak Josh és a haverjai minden szünetben csesztetnek. Ezért estem neked. – Ahogy beszél, visszatolja lecsúszott régimódi szemüvegét a helyére. Szegény srác, tökre nyomi. Kinyúlt, vastag pulóver van rajta és valami gagyi bársonynadrág, és vastag fekete keretes szemüveg. A haja gombaformára nyírva, és kissé gömbölyded termet. Kiváló célpont a menő nagyfiúknak. Most nincs sok kedvem vele foglalkozni, mivel ha egy ilyen sráccal mutatkozom, könnyebben válhatok célponttá, az pedig rohadtul nem hiányozna.
- Oké, túléltem a találkozást a fallal. Kutya bajom. – úgy tűnik, kissé megkönnyebbül bár továbbra sem tágít.
- Akarsz még valamit? – kérdezem tőle kissé flegmán. Riadtan néz jobbra majd balra, végül kerülve a tekintetemet válaszol.
- Nem maradhatnék veled a szünet végéig? Mármint, beszélgethetnénk kicsit. Sean vagyok. – nyújtja felém dundi kezét. Mit tehetek, elfogadom és én is bemutatkozom. Lelkesen beszél hozzám, mintha nem is az a fiú lenne, akit az előbb bántottak.
- Ha már össze vagyunk nőve a szünet végéig, meg tudnád nekem mondani, hol találom Kaiden Price tanár urat?
Sietős léptei mellettem abbamaradnak. A félelem mintha visszaköltözött volna a szemei közé. Fura srác.
- Ő lesz elvileg az osztályfőnököm. – magyarázom, hátha megszólal végre.
- Második emelet fel a lépcsőn és jobbra a negyedik terem. Minden szünetet ott tölt. Az az ő privát kis tanterme. Viszont, ha őt kaptad osztályfőnöknek el kell mondanom még valamit. Josh is abba az osztályba jár. Ha ő azt mondja neked, hogy piros akkor az piros nem pedig fekete. Ő irányítja azt az osztályt. – szomorú szemekkel mered maga elég. Nem nézhetem tétlenül, odalépek mellé és a vállára teszem a kezemet.
- Engem senki sem irányít. Ez a Josh gyerek se fog. Amúgy a tanár úr nem tesz semmit ez ügyben?
- Szemet huny felette, mert… mennem kell. – majd elrohan a másik irányba. Mi a franc. Megfordulok, mi lehetett olyan ijesztő. Egy öltönyös fazon közeledik a folyosó túl feléről. Mellette határozottan lépked egy velem korú srác. Mind a ketten engem néznek.
- Üdvözlöm. Segíthetek valamiben? – kérdezi tőlem az idősebb férfi.
- Ma lenne itt az első napom és Kaiden Price tanár urat keresem. – felelem. A szája sarka mosolyra húzódik.
- Nem kell tovább keresned. Josh! Vezesd el az új diákunkat a teremhez.
Basszus. Ez biztos az a Josh akitől Sean úgy be van szarva. Megnézem magamnak a srácot, aki egyáltalán nem tűnik terrorizálós fajtának. Inkább mintadiáknak.
- Természetesen tanár úr! Gyere velem. – veti oda félvállról Josh.
Elköszönök a tanár úrtól és követem Josht a termünk felé.
- Láttalak azzal a kis pöccsel. Jobban teszed, ha nem haverkodsz vele, mert könnyen céltáblává válhatsz új fiú. – Josh tekintete szinte felnyársal.
- Elég nyálas vagy pasi létedre. – néz végig rajtam. – Na, majd mi beléd verjük a divatot. – folytatja tovább.
- Mit ártott neked Sean? – összeszűkült szemmel néz rám.
- Őszintén? Semmit, de egy ilyen hájpacni kész röhej, amellett pedig nem alkalmazkodott az előírt szabályokhoz.
- Az általad előírt szabályokhoz? – erre nem válaszol, hanem kinyitja az osztályterem ajtaját.
- Srácok, meghoztam a friss husikát. Tessék rendesen bánni vele. – felnevet, amitől feláll a szőr a karomon.  Végignézek az új osztályomon. Egyikük se tűnik bizalomgerjesztőnek, ám valami igencsak feltűnő. Nincs egyetlen lány sem.
- Hé, hol vannak a csajok? – nézek Joshra, aki időközben ledobta magát az egyik székre.
- Nincsenek csajok, csak mi vagyunk egymásnak. Ha érted mire célzok. – mosolyog rám sunyin. Ugye ez nem azt akarja jelenteni, amire gondolok?



Kaiden

Josh állít meg a folyosón, pedig a kedvenc termem felé igyekeztem, hiszen így is teljes három percet elvesztegettem már a szünetből. Nem is igazán figyelek rá, mit mond, ám észreveszek egy fiút a folyosó túl felén.  Helyes, lányos vonásai vannak, de mégis határozott típusnak tűnik. Nem illik ide, ugrik be egyből a gondolat. Josh is arra néz amerre én, majd arra kérem, kövessen.
- Ma már szóltak, hogy kapok egy új diákot. Miért ne lehetne ő? Josh nem néz rám, úgy felel.
- Én valami nagyobb durranásra számítottam. Vajon képes lesz megfelelni az elvárásainknak? – néz fel rám egy pillanatra.
- Egészen biztos vagyok benne. – suttogom halkan. Kiszúrta, hogy őt nézzük, ezért megvárja, hogy odaérjünk hozzá. Ügyes fiú. Rábízom Josh gondjaira, majd amikor eltűnnek a szemem elől izgatottan fordulok meg, és bosszúsan lesem az órámat, még több elvesztegetett perc. Viszont úgy tűnik, érdekes nap elé fogok nézni. Mosolyogva lépek be a kis privát tantermembe, ahova csak nekem van kulcsom. Senki sem tudja, miért jövök ide, de mindenki azt hiszi, itt készülök fel a következő óráimra. Hogy mekkorát tévednek.