Ki vagy te? És mi a fenét akarsz tőlem?

2. fejezet

Okamoto-sensei lázasan magyarázott, ám én csak tátogó száját láttam, a gondolataim teljesen másfele kalandoztak. Izuru lelkesen jegyzetelt mellettem, mint mindig, így legalább lesz kitől elkérnem az óra vázlatát. Magam elé vettem a füzetemet, és a kezembe fogtam egy tollat álca gyanánt, és gondolatban a ma reggeli tesiórára repültem vissza. Ikoma-sensei egész idő alatt rajtam tartotta a szemét. Bármit csináltam, a tekintetét magamon éreztem. Amikor elmondtam ezt Izurunak, ő csak legyintett, és közölte velem, hogy paranoiás vagyok. Persze a kötélnél történt kis közjátékot nem meséltem el neki, de Ikoma-sensei akkor is roppantmód furcsa. Olyan érzésem volt, ahogyan hozzám nyomódott, mintha bepróbálkozott volna nálam, ami persze tökéletes baromság, miért tenné… de mégis, nem tudok szabadulni attól, hogy felajánlotta magát. Megráztam a fejemet, és egy nagyot sóhajtottam. A mai napon, úgy látszik, mindenben szexuális töltést látok, köszönhetően a reggeli álmomnak. Egy pillanat! Az nem lehet… kizárt! Elkapott a pánik. Görcsösen szorítottam a tollat, az ujjaim teljesen elfehéredtek. Mit is mondott álmomban az a pasas… hamarosan újra találkozunk. Ikoma-sensei pedig azt mondta, hamarosan befejezzük, amit elkezdtünk. De hát nem kezdtünk el semmit! Hacsak az álombéli fazon és ő egy és ugyanaz. Ahogy erre a következtetésre jutottam, kínomban felnevettem, a fejemet elkezdtem belecsapkodni a füzetembe. Jó pár kérdő szempár fordult felém, köztük Izurué is, úgyhogy abbahagytam, és ráfeküdtem a padra. Hamarosan megéreztem a vállamon gyengéd kezének simogatását, és ez így is maradt az óra végéig.


Ahogy kiléptünk csengetés után a teremből, Izuru most azonnal elmondod mi volt ez az egész nézésével találtam szembe magam. Megrántottam a vállamat és megráztam a fejemet.
– Ne szórakozz, Ataru. Totál kivoltál az órán. Úgy viselkedtél, mint akit egyből csomagolhatnánk is kényszerzubbonyba.
– Ne túlozz. Ennyire még nem gázos a helyzetem, de ha netán eljutnék eddig a szintig, akkor inkább lőj le. Amúgy csak fáradt vagyok, kivagyok idegileg, ennyi az egész. Szükségem van egy kávéra, és arra, hogy hazamenjek pihenni.
Továbbra is fürkésző tekintettel nézett rám. Nem nagyon vette be a dumám. Kezemet a vállára tettem, és mélyen belenéztem a szemébe.
– Tényleg minden oké velem, ne aggódj. Amire hazajössz, már kutya bajom se lesz. És csaphatunk egy görbe estét is – húztam mosolyra a számat. Úgy tűnt, kissé megnyugodott, és az arcizmai kissé ellazultak.
– Szeretlek, és minden érdekel, ami veled történik. Bízom benned, remélem, tényleg csak erről van szó. Mellesleg, alig várom, hogy megdugjalak – mondta közelebb hajolva.
– Én is. De mindent a maga idejében. Elmegyek a büfébe, veszek egy kávénak nevezett löttyöt, és hazamegyek.
– Rendben. Akkor otthon találkozunk – borzolta össze a hajam Izuru, és elindult felfelé a lépcsőn a következő órára. Én a másik irányt vettem célba, egyenesen a folyosó végén levő büfét, ami most teljesen üres volt. Ritka alkalmak egyike. Máskor pofátlanul tolakodni kell, hogy hozzájusson az ember bárminemű ételhez, italhoz. Pár lépést tettem a bódé felé, majd csalódottan felsóhajtottam. Az ablaküvegen egy cetli állt, rögtön jövök felirattal. Ilyen az én formám. A szemem viszont rálelt a megmentőmre. Egy kávéautomata. Éljen! Táskámat ledobtam a hozzám legközelebb álló asztalra, zsebemből előhalásztam pár aprót, és rányomtam az eszpresszóra. Pár pillanat múlva szürcsölhettem is hőn áhított kávémat. Nem sokra rá lépések zaja ütötte meg a fülemet. Biztosan a büfés jön vissza, végtére ideje lenne már. Ráérősen emeltem fel a fejemet, majd döbbenten néztem az érkezőre, mert hát nem a büfés jött vissza, hanem Ikoma-sensei lépett be mosolyogva. Ennek hatására sikeresen félrenyeltem a kávét is, köhögtem, fuldokoltam, közben a sensei mögém lépett, és kezével megveregette a hátamat. Amikor úgy tűnt, megmaradok, elrebegtem egy halk köszönömöt, felálltam, a kuka felé vettem az irányt, eldobtam a poharamat, majd visszasétáltam az asztalomhoz a táskámért. Azt hiszem, ideje mihamarabb elhúznom innen a csíkot. Különös érzés kerített hatalmába, amikor a közelemben volt, egyből előjött bennem a menekülési kényszer. Ahogy a táskámért nyúltam, ő megelőzött, és elvette, majd lerakta maga mellé. Kezdtem morcos lenni. – Kérem, visszaadná a táskámat? Sietek – hadartam.
– Gyere, és vedd el – dobta fel a labdát.
– Nincs időm játszadozni. Tényleg sietek – próbálkoztam ismét. Ahogy végignéztem rajta, időközben átöltözött. Most egy fekete pólót viselt, amin a népszerű Coldrain együttes látszott, továbbá kék farmert vett fel, a sportcipő viszont maradt az, ami korábban rajta volt. Tekintete mélyen belefúródott az enyémbe, míg végül lábát keresztbe téve válaszolt.
– Akár sietsz, akár nem, máshogyan nem fogod megkapni a táskád. Imádok játszani, veled meg főleg.
Ez után a kijelentése után biztosra vettem, hogy a fickó teljesen lökött, úgyhogy hátrálni kezdtem. Olyan hirtelen pattant fel és kapott el, hogy egyszerűen nem tudtam lereagálni. Az egyik pillanatban még ott ült, a következőben pedig engem fogott le. Kezeimet hátrafogta, és hiába próbáltam szabadulni, nem sikerült, hihetetlen ereje volt. Fogott egy széket, majd hanyatt ledöntött rá, ő pedig rám ült. Az arcából nem tudtam semmit sem kiolvasni. Teljes pókerarccal tette azt, amit.
– Mit művel? Eresszen már el! – kiáltoztam. Persze rám se hederített, hanem lehajolt, és megcsókolt. Lágyan, finoman. Kihasználva kezdeti döbbenetemet, lehúzta a cipzárját és elővette a nadrágjában szunnyadó „szörnyet.”
– Ugye nem felejtetted el, mit ígértem neked? – nézett rám mosolyogva. – Igaz, még mindig nem teljesíthetem, de valamennyi élvezetet adhatok.
Ezzel közelebb kúszott hozzám, egy kézzel fogott le, a másik kezében a farkát fogva nyomult még közelebb.
– Szopj! – parancsolta.
Megmakacsolva magamat, jó szorosan összezártam a számat, és elfordítottam a fejemet. Azt lesheti, hogy megtegyem.
– Ejnye, Ataru. Ezzel csak még jobban felizgatsz, hogy kéreted magad – búgta negédesen.
Felállt, majd befogta az orromat. A rohadék! Egy darabig kitartottam. Nem akartam megadni neki a győzelmet. De győzött az életbenmaradás, így ki kellett nyitnom a számat levegőért, ő pedig egyből lecsapott rám, és betuszkolta hosszú, eres farkát a számba. A győzelmet láttam megvillanni a tekintetében. Lassan kezdte mozgatni a csípőjét, közben egyik kezével tartotta a fejemet és irányított. Nagy nehezen végre kikerült a számból, oldalra fordultam, és köptem egy nagyot, erre visszafordította a fejemet, és megszólalt.
– Ne oda köpj, hanem a faszomra! – Majd újból befogta az orromat, és én megint vesztettem, így újra befurakodott a számba a szerszámával, most viszont nyoma sem volt az előbbi lassú ritmusnak, durván mozgatta a fejemet, ő is erőseket lökött, a fogaim összekoccantak, hihetetlen tempót diktált. Éreztem a számban, hogy lesz egyre keményebb és nagyobb. Már egyik kezével se fogott le. Közösen diktáltuk a ritmust. Míg végül éreztem, hogy itt az idő, utolsó remegésével és a nevemmel az ajkán beleélvezett a számba.


– Ataru-san? Ébresztő! Ne itt aludj, drágaságom – szólalt meg egy kedves, ismerős hang.
Kinyitottam a szememet, és Toko nézett farkasszemet velem. Megdörzsöltem a szememet, és körbepillantottam, míg végül rájöttem, hogy elaludhattam a büfében.
Feltápászkodtam, és bocsánatkérően néztem a büfésre.
– Ne haragudj. Nem állt szándékomban pont itt szunyókálni.
– Úgy látszik, mégis sikerült – mondta karba tett kézzel.
– Már itt sem vagyok. – Ezzel kaptam is volna fel a táskámat, de nem volt az asztalon, hanem a velem szemben levő szék mellett. Egyből beugrott minden. Ikoma-sensei, a farka a számban…
De ha nem volt itt, és ez az egész csak egy álom, mit keres ott a táskám, ahova ő rakta? Na és mikor aludhattam el?


Fél hat után pár perccel kattant a zár, és Izuru lépett be az ajtón.
– Ataru, megjöttem! Merre vagy?
Hallottam, ahogy ledobta a táskáját a földre, levette a cipőjét, és engem szólongatott. Majd nyílt a szoba ajtaja, és belépett. Amint megpillantott, és szemével felmérte a helyzetet, a tekintete ellágyult, és elmosolyodott.
– Isten hozott itthon! – Megfogtam a másik pohár pezsgőt, és odanyújtottam neki, ő pedig elvette, majd koccintottunk, és fenékig lehúztuk az egészet.
– Csináltam neked vacsorát és egy kis desszertet is. Biztos nagyon éhes lehetsz.
Elvette tőlem az üres poharat, majd lerakta az asztalra, és megfogta a kezemet.
– Borzasztóan éhes vagyok, de nem étel az, amire vágyom. Rád van szükségem, Ataru. Őrülten kívánlak. – Majd csókot lehelt a tenyerembe.
– Ki fog hűlni a vacsora – húztam az időt. – Úgy pedig nem lesz finom, biztos…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Izuru magához rántott, és szenvedélyesen megcsókolt. Beletúrt a hajamba, amitől még jobban beindultam, ezért megfogtam a fenekét, és még szorosabban préseltem magamhoz. Harapdálni kezdtem a fülét, ő közben édesen nyögdécselt. Odaaraszoltunk az ágyhoz, és csók közben együtt dőltünk le rá. Ő került felülre, levette a pólóját, majd megfogta a kezemet, és a szívéhez húzta. Nagyon gyorsan vert a szíve.
– Ataru – mondta elcsukló hangon. – Sokszor mondtam neked, hogy szeretlek, de azt akarom, ne csak szavak legyenek ezek, hanem még biztosabb kötelék, ezért érzed, mennyire ver a szívem? Ezt te váltod ki belőlem. Egészen a tiéd vagyok.
Nem tudtam megszólalni. Izuru csak nézett engem, én meg mint valami dedós elkezdtem pityeregni. Folytak a könnyek az arcom két oldalán, ő pedig odahajolt, és elkezdte lecsókolni őket. Úgy kapaszkodtam belé, úgy csókoltam, mint még soha. A könnyeim akkor is folytak, amikor belém vezette két ujját, majd végül belém hatolt, és a testünk egy ütemre mozgott, a szerelem ütemére. Mindegy egyes lökés az életet jelentette, a szerelmet, ami a boldogságot hozta az életünkbe. Úgy aludtunk el, hogy ő bennem maradt. Szorosan hozzám bújva, átkarolva, mintha attól félne, valaki ellop tőle. Mindketten álomba merültünk, de az én álmom nem volt békés, közel sem.
– Újra itt vagyok, Ataru! Ha azt hiszed, ő a neked való, csalódást kell okoznom. De majd te is rájössz erre, ha magamévá tettelek – szólalt meg álmaim kísértője. Én pedig elvesztem álmom sötétjében.