5. fejezet
Izuru néma csendben hallgatta végig a
mondandómat, egyetlen egyszer sem szólt közbe, nem tett semmiféle megjegyzést,
csak ült ott és meredten nézett maga elé.
- Na, mit mondasz? Tudom, őrültségnek
hangzik, de szerintem ez az egyetlen és legjobb megoldás, ami csak létezhet. –
nézek rá lelkesen csillogó tekintettel. Nagyon el van gondolkozva, fogalmam
sincs, mi járhat most a fejében. Végül lassan rám emeli a tekintetét, feláll és
odasétál hozzám.
- Felejtsd el! – motyogja halkan. Alig
értem meg amit mond, olyan halkan beszél.
- Miért? – teszem fel a kérdést.
- Felejtsd el! – üvölti most már bele
az arcomba. – Nem fogom megengedni annak az izének, hogy a testemet használja!
Egyszerűen rád sem ismerek, hogy ilyet kérsz tőlem. – mondja vádló tekintettel.
Elfordulok tőle és odasétálok az
ablakhoz. Tudom, mit kérek tőle és ez nem olyan egyszerű döntés, mintsem mit
vegyünk fel reggel, vagy éppen hova menjünk nyaralni, ez annál sokkal
komolyabb, megértem, hogy ki van akadva és ellenzi ezt az egészet. Mégis
csalódott vagyok, hogy nem mondott rá igent elsőre, bár még nem jelenti azt,
hogy később nem gondolhatja meg magát. Nem tudom, mi lenne a jó, erőltetni a
témát, vagy inkább hagyni, hogy megnyugodjon és feldolgozza.
- Nem kell most azonnal válaszolnod.
Aludj rá pár napot, barátkozz a gondolattal. – ajánlom fel neki. A szeme
villámokat szór felém.
- Nincs mit meggondolni. Nem akarom, se
ma, se holnap, se soha! Világos?! – ordít rám.
Nem nézek rá, továbbra is az ablakon
bámulok kifele miközben válaszolok neki.
- Ikoma, illetve Kai mert ez az igazi
neve, elmondta, hogy az esetek 99%-ban veszélytelen ez az egész. Be kell
vallanom, élveztem vele a szexet, a félelem, hogy nem tudom mi lesz a következő
lépése felizgatott, de ez csak szex, téged viszont szeretlek, még ha ez önző
dolognak tűnik is. Viszont ha eggyé válnátok…mindegy, hagyjuk inkább. –
lemondóan megrázom a fejemet.
- Nem tudok tovább itt maradni – szólal
meg. – Elmegyek szívni egy kis friss levegőt. – majd pár pillanat múlva az ajtó
csapódását hallottam.
Két óra múlva úgy érzem megfulladok a
lakásban, egy perccel se tudok tovább itt maradni. Felkaptam a hátizsákomat
majd bezártam az ajtót és elindultam céltalanul bolyongani. Nem néztem merre
megyek, csak szót fogadtam a lábaimnak. Amikor már egy jó ideje mentem,
körülnéztem, mégis merre járhatok, majd pislogtam kettőt, mert a suli előtt
találtam magam. Az órára néztem, elvileg az ál Ikoma-sensei órája még tart,
úgyhogy ha már itt vagyok akár be is ugorhatnék rá és elmesélhetném neki,
hogyan is alakultak a dolgok Izuruval. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, majd
futva teszem meg az utat a tesiterem felé. Már messziről hallom a kosárlabdák
pattogását és a többi fiú hangos kiáltását, a lelátón sikongató csajokat.
Óvatosan benyitok az ajtón, és odasétálok a lelátóhoz. A tekintetemmel
fürkészően körbenézek Kai-t keresve, de meglepetésemre nem látom őt a pályán.
Megnyugtatom magamat, hogy biztosan csak kiment a mosdóba vagy a szertárba,
aminek a gondolatára érzem, elpirulok. Lassan fél órája már, hogy itt vagyok,
de Kainak még nyoma sincs. Végül nem bírom tovább, odalépek a másik tesitanár
elé, aki kissé meglepődött arccal néz rám.
- Elnézést, sensei, Ikoma-sensei-t
keresem, nem tudja merre találom, vagy mikor fog megérkezni?
A tanár furcsa fejet vág, kissé mintha
elsápadt volna, kinyitja a száját, majd pedig becsukja, végül csak megszólal.
- A sensei egy jó darabig nem lesz.
Sajnálatos baleset történt vele, kórházba került. Súlyos az állapota. – néz rám
szomorú szemekkel a tanár.
Megköszönöm az információt és kisietek
a teremből. Előveszem a táskámból a mobilomat, hogy rácsörögjek Izurura, de nem
veszi fel, ezért gyorsan pötyögök neki egy sms-t arról mi történt Kai-al, és
azonnal indulok is a kórházba.
Mindig is gyűlöltem a kórházi szagot, a
légkört, ami körbelengi az egész épületet. Sietősen az információs pulthoz
lépek és érdeklődöm Kai állapotáról. Először nem nagyon akarnak mondani bármit
is, de mivel elég meggyőző tudok lenni, elárultak pár információt, például,
hogy autóbaleset történt, egy kamion átment a szembe jövő sávba és pont Kai
volt a szerencsétlen, akivel összeütközött. Most a sürgősségin van élet és
halál között. Nem bírom visszatartani a könnyeimet, egyszerűen hagyom, hogy
kitörjön belőlem, csak bőgök, mint egy dedós, de nem érdekel, az se hogy
megbámul mindenki, aki elmegy mellettem, csak az érdekel, hogy Kai rendben
legyen, épen és egészségesen. Nem tudom, mióta ülök egymagamban, de hirtelen
megérzek egy kezet a vállamon majd felnézek és Izuru csodaszép tekintete néz
rám vissza, lehajol és egy csókot nyom a homlokomra.
- Ne haragudj, hogy csak most jöttem,
de későn olvastam el az üzenetedet. Hogy van? – kérdezi.
- Még nem mondtak semmit sem. –
hirtelen felkapom a fejemet és megragadom Izurut. – Szerinted nem fog
kiderülni, hogy ő nem ember? Hiszen azt mondta létrehozta csak ezt a testet, mi
van, ha rájönnek, vagy ha nem tudják megmenteni? – kattog az agyam ezerrel és
sok hasonló gondolat villan be. Izuru megfogja a fejemet és kényszerít, hogy
belenézzek a szemébe.
- Nyugodj meg! Minden rendben lesz.
Biztos vagyok benne, hogy ez a test, amit létrehoztak ellenálló és mivel sok
idejük volt kifejleszteni, egész biztosan nem fognak rájönni, legalábbis ebben
kell hinnünk. Bólintok Izuru szavaira, a kezeimet imára kulcsolva várom a
fejleményeket.
Végtelennek tűnő órák után odajön
hozzánk egy orvos, aki közli a műtét sikeres volt, de továbbra is
életveszélyben van. Amikor megkérdeztem, hogy bemehetnénk-e hozzá, azt mondta
rendben van, de csak 5 percre. Karon fogtam Izurut és beléptünk Kai kórtermébe.
Annyira elveszettnek tűnt a fehér ágyban, és az a sok műszer ami kiállt belőle,
a látvány kikészített és elsírtam magamat. Izuru magához vont és a karjai közt
kicsit megnyugodtam.
- Kai, tudom, hogy hallasz. Fel kell
épülnöd, élned kell. Még csak most ismertelek meg, nem akarlak elveszíteni. –
újra elsírom magam.
Az elkövetkezendő pár napban mindig
meglátogattuk őt, de csak most tűnt fel, hogy rajtunk kívül senki sem látogatta
meg, se a suliból se rokonok. Ez felettébb érdekesnek tűnt. Ma, ahogy belépünk
hozzá mintha sokkal jobb színben lenne, már a szemét is kinyitotta. Mosolyogva
ültem le én az egyik oldalára, Izuru pedig a másikra.
- Ataru…
Meglepetten nézek rá, hiszen nem
szabadna beszélnie.
- Ne beszélj, pihenned kell. – fogom
meg a kezét.
Becsukja a szemét, majd kinyitja és rám
néz velük.
- Ataru. – kezdi ismét. – Muszáj
elmondanom ezt. Meg fogok halni. – majd ismét lecsukja a szemét. Én pedig
ránézek Izurura, aki ugyanolyan értetlenül néz vissza rám.
- Miről beszélsz? Hiszen már sokkal
jobban vagy, ezt az orvosok is megerősítették. – makacskodom. Egy apró mosoly
kúszik a szájára, de aztán amilyen gyorsan jött el is tűnik.
- A ti orvosaitok semmit sem tudnak. Ha
megsérül az úgymond gazdatest, akkor sürgősen keresnünk kell egy másikat,
amelyik befogad, vagy pedig meghalunk. Ilyen egyszerű. – néz rám szomorúan.
Furcsa őt ilyen esetlennek látni, nem pedig erősnek.
- Mennyi van még hátra? – szegezem neki
a kérdést.
- Úgy érzem, még pár óra, vagy 1-2 nap
talán maximum.
Odahajolok hozzá, beletemetem magam a
mellkasába és ismét elkezdek sírni.
- Nem akarom, hogy meghalj, nem
történhet meg. – sírom bele a takaróba. Megérzem a kezét, amint megsimogatja
vele a fejemet, én pedig óvatosan, de szorosabban bújok hozzá és így maradunk
ki tudja meddig.
- Költözz belém! – hallom meg Izuru
hangját, akiről el is felejtkeztem. Könnyes szemmel pillantok fel rá.
- De hát, azt mondtad, hogy nem
szeretnéd… - nem tudom befejezni a mondatot.
- Tudom mit mondtam, de nem szeretlek
ilyennek látni, és különben is gondolkoztam rajta az elmúlt pár nap alatt. Ha
Kainak is megfelel a dolog, akkor essünk túl rajta. – mondta határozottan
Izuru. Mindig tud nekem meglepetést okozni. Ránézek Kaira, aki sejtelmes
pillantást vált Izuruval, majd hirtelen olyan erős fény lesz a szobában, hogy
be kell csuknom a szememet, nehogy megvakuljak. Pár perc múlva kinyitom a
szememet, majd Izurura nézek. A tekintete viszont nem az övé.
- Sikeres megszállás. – mosolyog rám,
én pedig odaszaladok hozzá, a karjaiba vetem magam és szájon csókolom. Úgy csókolom,
mint akit ezer éve nem csókoltam, hevesen, szenvedélyesen. Nagy nehezen mégis
eltávolodom tőle.
- És Izuru is ott van? – kérdezem.
- Persze, itt van ő is, de most időt ad
kettőnknek, mielőtt átvenni tőlem a helyét. Viszont Ataru, most azonnal meg
akarlak dugni. – majd válaszra se méltat, fellök az ágyra a „hullája” mellé,
letépi a nadrágomat, felhúzza a pólómat, csókolja, szívja a mellbimbóimat, én
meg aprókat nyögök, hiszen mégiscsak kórházban vagyunk, a kezével a nadrágom
gombját birizgálja, megérinti a farkamat, majd lehajol a szájába vesz, amikor
már eleget szopott megfordít, felhúzza magára az óvszert és belém hatol,
erősen, durván lök, közben a nyakamat harapdálja.
- Ez az, ahh, erősebben, még, csináld,
ne hagyd abba. – préselem ki magamból a szavakat. Ő pedig teljesíti minden
kérésemet, ki nem mondott vágyamat.
Nem sokkal később beront az orvos az
ápolóval, próbálják újraéleszteni a senseit, de persze sikertelenül, részvétet
kívánnak nekünk, közben nem érdekel semmi, csak az, hogy visszakaptam őt.
Aznap este a kanapén fekszünk,
pattogatott kukoricát eszünk és valami gagyi vígjátékot nézünk.
- Nagyon huncut voltál Ataru, azért a
kórházi ágyon szexelni, nem vagy semmi. – kacsint rám az igazi Izuru. Elpirulok
a gondolatra, hogy valamilyen szinten ő is részese volt a kis kalandomnak.
Odahajol hozzám és megcsókol.
- Remélem ma este velem is leszel ilyen
szenvedélyes. – csókol tovább.
A következő lépésemmel pedig megadom
neki a választ.
Vége
Én úgy emlékeztem, hogy az előző fejezethez is írtam, de ezek szerint nem . Nagyon jó kis sztori volt .Azért kíváncsi lennék arra a bolygóra ;) Ennek az Atarunak milyen szerencséje van :P köszi, hogy megírtad és, hogy olvashattam
VálaszTörlés